Kevés olyan népszerű vagy sokoldalú étel létezik, mint a rizottó. A kiadós rizsétel gazdag ízvilágát alaplé, sáfrány, vaj és parmezán alapozza meg, a több hozzávaló variációinak száma gyakorlatilag végtelen.

A rizottó története az olaszországi rizs történetéhez szervesen kapcsolódik. A rizs a 14. században arab térségekből érkezett meg Sziciliába, majd az ország többi részére és hamar népszerűvé vált. A déli mikroklíma tökéletes a rövidebb szemű rizs termesztéséhez.

A rizstermesztés Nápolyban, majda Pó-folyó völgyének mocsarain keresztül Észak-Olaszországban is elterjedt.

A magas páratartalmú mediterrán éghajlat kedvezett a rövid és közepes szemű rizs termesztésének. Milánó, Velence és Genova városállamai jelentősen profitáltak ebből az új áruból. A keletről beáramló fűszerekkel együtt felgyorsította a rizottó népszerűségét az egész régióban.

A rizottó egyik fellegvára Milánó volt, ahol a rizs kedvelt konyhai alapanyaggá vált: a lassú főzés a régió kulináris szokásait uralta, az Ossobucco – ez a keresztben elvágott borjúlábszár – pedig az olaszok nagy kedvence.

A legenda szerint az egyház által támogatott ólomüveg színezőt 1574 szeptemberében megtréfálta egy asszisztens, amikor egy csipet sáfrányt tett a maestro rizottójába, és megszületett a Risotto alla Milanese meghatározó recept.

Egészen a 18. századig a rizottó főtt rizst tartalmazott összetevőként. A receptváltozat, amely leginkább hasonlít arra, amit a 21. században eszünk, először 1829-ben jelent meg. Eszerint a rizst vajjal és hagymával megpirítjuk, majd a húsleves hozzáadásával folyamatos kevergetés mellett krémesre főzzük.

A rizottót önmagában, vagy Ossobucco és más ételek kísérőjeként tálalva kiválóan használható a sűrű, krémes rizottó.

Ma az ételt széles körben, szinte változatlan formában szolgálják fel a világ konyháiban és éttermeiben. A tengeri herkentyűk, homár, szarvasgomba, borjúhús, gomba, tintahal tinta, csigák, spárga, kacsa, kolbász, sütőtök és szinte bármi más párosulhat ehhez a klasszikus ételhez.

Nézd meg a mi receptünket: